Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Verseim második sorozata

 Poller Ildikó

Anyák napi hálavers

Drága édesanyám, megköszönöm néked
Minden jóságodat, féltő ölelésed.
Életed miattam csupa aggodalom,
Meghálálni mindezt én sohasem tudom.

Kitárom szívemet, mint egy imakönyvet,
Letörlöm szemedről a sok bánatkönnyet.
Ameddig az Isten megengedi néked,
Minden áldott napod boldogságban éljed.

Itt van körülötted az egész családod,
A kis unokáid magad körül látod.
Leveszem válladról a sok nehéz terhet,
Hordozom helyetted, ameddig csak lehet.

Nyújtsd ki felém, anyám, ráncos két kezedet,
Arcomhoz szorítva suttogom nevedet,
Megcsókolom százszor, vagy akár ezerszer,
Közben hálát rebeg az ajkam még egyszer.

2012. június 20.

 

Poller Ildikó

Gondolataim

Vágyakozó tekintettel nézek fel az égre,
Válaszokat keresve az élet miértjére.
Elhalványul a sok Csillag és a Hold is hallgat.
Ők sem tudják megmondani, mit hoz majd a holnap.

Tudom, az az élet rendje, hogy születnek újak,
Értem, hogy a leáldozott életek elmúlnak.
Azt az egyet viszont mégsem tudom elfogadni,
Hogy az igaz embereknek, miért kell korán halni.

Istenem, ott fenn a mennyben, hozzád fordulok most,
Mivel választ kérdésemre még senki sem adott.
Mondd meg, Uram, mi végből is vagyok e világon,
És a célt, mit nekem szántál, vajon megtalálom?

Ha majd egyszer leáldozik a napom sugara,
Szeretném, ha földi létem maradandó volna.
Nem akarok sok év után elfeledve lenni,
Szellemem csak addig él, míg tudnak emlékezni.

2012. június 23.

 

Poller Ildikó

Öreg néne bánata

Kis parasztház áll a falu végén,
benne lakik az én öreg néném.
Ül a padon, megtört arcán bánat,
"oly rég láttam a kis unokákat..."

Jönnek-mennek odakint az utcán,
beszélgetnek nála, mise után.
Mindenkinek van mit mesélnie,
egy valaki hallgat, öreg néne.

Neki már nincs régen mondandója,
egyedül van, meghalt öreg párja,
gyerekei elköltöztek régen,
senkije sincs ezen a vidéken.

Szomorúan ballag be a házba,
eszébe jut a sok unokája,
"talán régen el is felejtettek,
ha ez így van, sohasem szerettek."

Másnap, mikor eljött a családja,
öreg nénét már halva találja,
elvitte őt a mélységes bánat,
gyász lepi el most az unokákat.

 

Poller Ildikó

Temetés

Szikrázó napsütés, ragyogó, kék az ég,
csak a szívem borús még.
Nem tudok boldogan élni, se nevetni,
anyámat kell temetni.

Ő volt a mindenem, barátom, támaszom,
nem enyhül a bánatom.
Sokáig szenvedett, kezelték szüntelen,
mégis elment hirtelen.

Amikor távozott, nem lehettem vele,
a szívem szakadt bele.
Utolsó éjszaka egymaga szenvedett,
magához nem engedett.

Nézem a koporsót, lassan leengedik,
kötélen leeresztik.
Könnyemmel áztatott szál rózsa kezemben,
szép emlékek szívemben.

Zokogva lehajlok, bedobom virágom,
és összedőlt világom.
Ezentúl ki lesz, ki vigasztal engemet,
gyógyítja a lelkemet?

Bármikor gondom volt, őhozzá fordultam,
tanácsát megfogadtam.
Velem volt akkor is, amikor betegen
az ágyamban feküdtem.

Most viszont temetem, őt, kit úgy szeretek,
és sohasem feledek.
Jó utat, anyukám, Isten majd vigyáz rád,
ez itt utolsó órád.

Elköszön tőled most az egész családod,
egyszer majd viszontlátod.
Nekünk még tovább kell élni az életünk,
bármily nehéz is nekünk.

Szikrázó napsütés, ragyogó, kék az ég,
a szívem megenyhült rég.
Esztendők teltek el, kezdek már örülni,
könnyeim letörölni.

2012. május 9.

 

Poller Ildikó

Gyerekkorom emléke

Felmegyek a dombtetőre,
onnan nézek le a völgyre,
lábainál kis tavacska,
mellette egy kis falucska.

Zalavég e tájék neve,
alig kétszáz lakos benne.
Minden nyáron ott nyaraltam,
beszélni is ott tanultam.

Körülötte a sok erdő,
tisztább is ott a levegő.
Vasárnap, pihenés napján,
kinn ülnek az utca padján.

Olyankor tilos dolgozni,
szombaton kell megcsinálni.
Vasárnap csak főzni szabad,
nagyobb dolog nem is akad.

Gyerekkori szép emlékek
miatt mindig visszatérek.
Nagyszüleim úgy szerettek,
túl sokat is megengedtek.

Egész nap csak csavarogtunk,
a tavacskán halat fogtunk,
vacsorára hazavittük,
halpaprikást készítettünk.

Állatokat legeltettem,
persze közben el is mentem.
Volt, amikor a sok liba
nálam hamarabb ért haza.

Jártunk sokat a tilosban,
főleg egy régi bányában.
Egyszer, mikor erdőn mentem,
alaposan eltévedtem.

Sötét volt, mire megjöttem,
fél falu ott állt előttem,
mindenki izgult, keresett,
akkor bizony apám elvert.

Fent állok most a dombtetőn,
a sok emlék szemem előtt...
Sajnos az az idő elmúlt,
papa s mama régen elhunyt.

De én mindig visszatérek,
könnyes szemmel emlékezek.
Piciny falum hogyha látom,
mindig újra él családom.

2012. július 20.

 

Poller Ildikó

Vándor

Hófödte utakon vándorló idegen,
pihenj meg egy kicsit, melegedj idebenn.
Vedd le az átázott ruhádat minálunk,
mi pedig étellel, itallal kínálunk.

Kandalló melege meghozza kedvedet,
talán majd eközben mesélsz is keveset.
Elmondod, hol jártál, mily csodás tájakon,
miféle szépséget láthattál utadon.

Térj újra vissza, ha majd itt van a tavasz,
jöjj haza, mikor a nap rügyeket fakaszt,
Mulandó szépség ez, nem szabad kihagyni,
hasonlót más földön úgysem fogsz találni.

Gondolj kis hazádra, amikor messze jársz,
hogyha más tájakon nyugalmat nem találsz.
Amikor hallod, hogy otthonod hívogat,
fordulj meg gyorsan és vedd haza utadat.

2012. július 10.

 

Poller Ildikó

Elveszett bizalom /fikció/

Elmegyek messzire, nem tudok így élni,
magányos a szívem, nincs már mit remélni.
Elhagyott, kit egykor oly nagyon szerettem,
becsapott és rútul kinevette szívem.

Hosszú évek óta bánatomnak élek,
csalódott vagyok, és mindenkitől félek.
Megölték a hitem, nem tudok már bízni,
ezért kell elmennem, megtanulni hinni.

Távol, idegenben talán megtalálom
azt, aki hűséges, szerető barátom.
Tudom, hogy nehéz lesz, mégis megkeresem,
és ha rátalálok, visszaadja hitem.

 

Poller Ildikó

Az alvilág asszonya

Késő este lenn az alvilágban,
kocsmaasztal mellett, félhomályban
üldögél egy szőke hajú nő,
csapzottan és sírva álmot sző.

Eszébe jut szomorú nótája,
"az alvilágnak nincs romantikája
az alvilágban nincsen szerelem".
Nem is lehet benne érzelem.

Mert az, aki elindul a lejtőn,
vissza onnan soha többé nem jön,
foglyul ejti hamis csillogás,
könnyű pénz és furcsa ragyogás.

Ez a nő a saját sorsa rabja,
élete felett sincsen hatalma.
Hosszú évek óta eladja
jó pénzért a helyi maffia.

Nem tud soha annyi pénzt keresni,
amiből messzire tudna menni.
Éjjel-nappal lesik lépteit,
és ha van, elveszik mindenit.

Értelmetlen harca mit se számít,
az alvilág kacag, és vállat rándít.
Nem számít csak dőljön a sok lé,
az se baj ha elpusztul belé.

Szőke nő a kocsma közepén,
oly elesett látványt nyújt szegény,
sápadt arcán verés nyomai,
asztalán whiskys poharai.

Züllötten az éjszakákat járja,
zokog magányosan bánatában,
terveket már régóta nem sző,
szerencsétlen, halott lelkű nő.

2012. augusztus 1.